Mostanában két íróval készült interjúra figyeltem fel. Az egyik a magyarhang.org-on olvasható. A másik a wmn.hu-n található, ebben Háy János az interjúalany.
Nemeréről megtudhatjuk, hogy az elmúlt negyvennyolc évben hétszáztizenhárom könyve jelent meg, tavaly tizennyolc. Hogy milyen az élete, erről is mesél. Elmondja, társasági élete abból áll, hogy a szomszédainak köszön, többre nincs ideje.
Nemere átlagban háromhetenként fejez be egy könyvet.
Ír regényt is. Arra panaszkodik, az újságírók csak az írói
rekordteljesítményére kíváncsiak, még sohasem faggatták egyetlen regényéről
sem. Én azon csodálkozom, hogy ő csodálkozik. Milyen lehet annak a regények az
irodalmi színvonala, amelyet három hét alatt írtak meg?!
És akkor nézzük a másik
interjút. Rögtön szembetűnő, hogy Háy János életét nem rendeli alá irodalmi
munkásságának: „ …tanítottam néhány évet, aztán könyvkiadóban dolgoztam
2004-ig. Volt két kisgyerekem és egy tanárnő feleségem, nem tehettem meg, hogy
eljátszom az írót. Az élet az első.” És
megélt élet során szerzett tapasztalatok nyilván gazdagítják írói munkásságát
is. Munkájáról így vall: „Szerintem
bányásznak meg szállítómunkásnak lenni, az nehéz. Az igazán jó dolgok kedvből születnek.
Minden jelentős műből sugárzik a kedv, az új világ felépítésének és
megismerésének szenvedélye. Nem baj, ha nem vagy nagy stiliszta, nem szólalsz
meg sziporkázó nyelven, de az elemi kedv vagy akarat elengedhetetlen. „ A
megrendelésekről ez a véleménye: Sok mindent írok megrendelésre, de nem
vállalok el semmit, ami nem esik egybe a belső akaratommal. Fiatalon
korrupciónak tartottam a felkérésre való írást. De ez csak afféle ifjonti
hőzöngés volt.”
Háy nem panaszkodik
arra, hogy egy-egy művéről nem faggatják az újságírók.
